Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos könyve

Előszó

Nehezen megszületett könyvet tart kezében az olvasó. Tarkovszkij halála után tizenegy évvel jelenik meg az a mű, amelyet három évvel a tragikus esemény előtt úgy kezdtünk el írni, mint az életútja feléhez érkezett művész addigi pályájának összefoglalását. Alapvető megközelítésünk a lezáratlanság, a különféle folytatások lehetősége, a végleges megfogalmazások és ítéletek kerülése, inkább a beleérző együtt gondolkodás, semmint a hűvös, távolságtartó, teljességre törekvő analízis volt. Miután Tarkovszkij 1984-ben – „disszidálása” miatt – indexre került, magyarországi publikálására nem is gondolhattunk. Mire a könyvnek – kalandos körülmények között – külföldi kiadót találtunk, s mire a francia fordítás elkészült, Tarkovszkij már nem volt közöttünk. Életműve hirtelen lezárult, és egyszerre választ kellett volna találnunk minden függőben maradt kérdésre, be kellett volna fejeznünk minden nyitva hagyott mondatot. Esszégyűjtemény helyett monográfiává kellett volna átvarázsolnunk a könyvet. Ehhez azonban túl nagy súllyal nehezedett ránk Tarkovszkij hirtelen távozásának drámája. Sok mindent kellett volna újragondolni, de hiányzott a történelmi távlat, és hiányoztak azok a konkrét adatok, vallomások, visszaemlékezések is, amelyek élesebb fényt vethettek az életműre, és amelyek csak sok év múltán születtek meg vagy kerültek napvilágra. Monografikus feldolgozásról akkor, abban a helyzetben szó sem lehetett.

Ugyanakkor olyan érdeklődés mutatkozott Tarkovszkij iránt a világban, halála annyiféle jelentéssel telítődött, hogy úgy döntöttünk, hagyjuk megjelenni a könyvet abban a formában, ahogy van, így maga is dokumentumértékűvé válhat. A Medvetánc című folyóirat – minden veszély ellenére – vállalkozott a mű – jóllehet, a fent említett okból kényszerűen cenzúrázott – kiadására, s így a francia változat1 után nem sokkal a magyar változat2 is megjelent; korlátozott példányszámban, mert nem akartuk, hogy a csonkított szöveg terjedjen el mint a mi Tarkovszkij-könyvünk.

1986 óta tervezzük tehát, hogy megírjuk „a” könyvet, a „végleges változatot”. Nem kell itt kitérnünk arra, mi minden történt 1986 és 1996 között, ami elterelte figyelmünket Tarkovszkijról, mi több, arról az egész gondolatkörről, a visszahúzódó metafizikai szemlélődésnek arról az atmoszférájáról, ahonnan szerintünk Tarkovszkijt leginkább érteni lehet. Az idő tehát ellenünk dolgozott, még akkor is, ha közben megjelentek az alapvető visszaemlékezések, megjelent Tarkovszkij naplójának egy része, saját írásainak több kiadása, valamint legalább három, róla szóló könyv. Feldolgozandó anyag tehát akadt bőven, csupán az volt a kérdés, mennyire fontos mindez még, vissza tudunk-e kerülni abba a lelkiállapotba, amikor számunkra is Tarkovszkij művészet-, kultúra- és történelemszemlélete hatott át mindent. Vagy ha nem, képesek vagyunk-e Tarkovszkijt messzebbről, tárgyilagosabban szemlélni, és ha igen, van-e egyáltalán értelme így monográfiát írnunk róla? Nem kevés vívódást okozott ez a dilemma, és több vitát, sőt veszekedést váltott ki. Mindketten máshonnan „érkeztünk” Tarkovszkijhoz a nyolcvanas évek elején: egyikünk az orosz történelem és kultúra, másikunk a filmtörténet hagyományainak kutatása felől. Majd’ egy évtizednyi együtt gondolkodás után ki-ki folytatta a maga útját olyan irányokba, ahol Tarkovszkij már egyre kevésbé volt a legfőbb vonatkoztatási pont. Így próbáltunk meg – mind nagyobb kihagyásokkal – újra meg újra visszatérni hozzá, s egyre inkább kételkedve abban, hogy megszülethet a „végleges” változat.

Rá kellett jönnünk, hogy minél tovább dolgozunk rajta, minél hosszabb idő telik el, annál kevésbé sikerül végére jutnunk a Tarkovszkij művéről való gondolkodásnak. Mert nem a filológiai értelemben vett teljes monográfiát akartuk megírni – ezt a munkát Johnson és Petrie lényegében elvégezte3 –, hanem az értelmezés – legalábbis számunkra elérhető – teljességét szerettük volna megközelíteni. Időközben a megjelent Tarkovszkij-irodalom alapján kiderült, hogy megközelítésünk megfelelően szilárd alapokon nyugszik (az említett monográfia is részben hivatkozva, részben hivatkozás nélkül a mi értelmezéseinket követi), s ezért nem alapvető revízióra van szükség, hanem az időbeli távlat nyújtotta új dimenziókkal kell elmélyítenünk az eredeti gondolatmeneteket. De arra is rá kellett jönnünk, hogy – amint ez így van minden nagy formátumú művészeti alkotás esetében – minél mélyebbre hatolunk az életműben, annál szerteágazóbb, a végtelenségig finomítható összefüggésekre lelünk. Az, ahogy az idő rárakódik erre az életműre, az, ahogy magunk is változunk, lehetetlenné teszi, hogy azt mondjuk: „Itt a végleges változat”. Minél többet gondolkodunk róla, annál inkább csak a vele való együttélés lehetséges, nem pedig ennek a gondolkodásnak a lezárása.

Ez a könyv tehát nem a végleges változat. Csupán a Tarkovszkij világaiban folytatott végtelen utazásaink egyik újabb állomása.

 

Budapest – Párizs, 1996. november

A szerzők