Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos könyve

11. fejezet

Két világ között: a Persona (Tarkovszkij szellemi útja)

Tarkovszkij filmjei egyedülálló tematikai és stilisztikai koherenciát mutatnak, mintha nem is hét különálló filmet, hanem egyetlen óriási mű hét fejezetét látnánk. Nem mintha nem hagytak volna rajtuk nyomot a negyedszázados munkássága ideje alatt végbement stílustörténeti változások. Nem mintha egyenként nem volnának beilleszthetők koruk filmtörténeti kontextusába. De van valami, ami miatt ezek a filmek – sokkal inkább, mint más alkotók művei – elsősorban egymáshoz viszonyulnak mint értelmezési kerethez, és nem az oeuvre-ön kívül álló művekhez. Tarkovszkij, szinte az egész filmtörténetben egyedülálló módon, nem pusztán egy stílust bont ki vagy egy gondolatot jár körbe újra meg újra, esetleg más-más szemszögből mutatva be. A hét film egyfajta sort is alkot, akár egy gondolatmenet logikusan egymásba kapcsolódó állításai. A mű és az élet szoros összefüggése nemcsak az életrajzi motívumokban érhető tetten Tarkovszkijnál. Ahogy személyes életének, úgy a műveiben megfogalmazódó gondolatoknak is pályájuk van; a személyes életút pedig a művek szellemi útjában nyer formát. Nemcsak Tarkovszkijnak magának, de annak a gondolkodásmódnak is sorsa van, amely összes művének vezérfonala.

Szellemi útról gondolkodók kapcsán szoktunk beszélni, művészek esetében inkább korszakokat, nem feltétlenül logikus sorba rendezhető stílushullámokat különböztetünk meg. Gondolkodók pályáján – legalábbis az eszmetörténet legutóbbi néhány száz évében – inkább megszokott, hogy egyetlen gondolati szál vezesse őket. Művészek esetében a változatosság, az ellentmondó fordulatok izgalma éppúgy erény, mint maguknak a műveknek az „eredetisége”. Tarkovszkij is beszél erről a japán udvari festők kapcsán, akik udvarról udvarra vándorolva képesek életük során akár többször is művészi karakterüket, stílusuk egészét megváltoztatni. Nála azonban ilyesminek nyomát sem találjuk. Egyetlen probléma foglalkoztatta egész életében; az erről való beszédhez szükséges nyelv pedig már az első pillanatban teljes finomságával, kifejezésének minden árnyaltságával jelen volt művészetében. Bergman egy évtizedig, Ozu évtizedekig készített filmeket, mielőtt eljutott volna saját kiforrott művészi világához. Tarkovszkijnak azonban nincs „korai”, illetve „késői” stílusa; nincs „kiforratlan” és „érett” korszaka. Stílusának elemei az első filmtől az utolsóig ugyanazzal az intenzitással és határozottsággal vannak jelen, a közöttük tapasztalható stíluskülönbségek csupán felszíniek, és a kor, illetve a környezet változásainak köszönhetőek. A különbség inkább abban tapasztalható, ahogyan megközelíti azt a problémát, amely minden filmjének kiindulópontja. Ebben viszont olyan gondolati következetességet, filmjei egymásutánjában olyan logikai koherenciát találunk, mintha ezek a művek az egymás által feltett kérdésekre adott feleletek, illetve az ezek nyomán keletkezett újabb kérdések lennének.

A gondolkodó és a művész Tarkovszkij esetében nem is választható szét egykönnyen, s ebben megint egyedül áll a filmesek között. A nyugati filmes félig művész, félig üzletember vagy varietéigazgató. A keleti filmes – legalábbis Tarkovszkij korában – félig művész, félig politikus vagy publicista. Tarkovszkij egyik típusba sem illik bele. Művészi alakja leginkább a régi ikonfestőkéhez hasonlítható: egy személyben művész és művészetével kezdettől egy és ugyanazon hitnek, vallásnak a hirdetője, térítő. Igazából csak e vallási igehirdetés mikéntje változik pályája során. Munkássága ezért nem merül ki a filmkészítésben. Állandó szükségét érzi a verbális kommentárnak a világot és a művészetet érintő legfontosabb kérdésekről. Előadásokat tart, cikkeket ír, sokat nyilatkozik, ám szinte kizárólag metafizikai kérdésekről. Politika, üzlet, társadalmi problémák nem foglalkoztatják. Gondolatai filmjei sorában állnak össze úttá, amely valahonnan valahová vezet, amelynek állomásai vannak, s amely sorsként, sőt végzetként kíséri végig személyes életét is.

A személy mint feladat

 

A tarkovszkiji mű gondolati középpontjában egyetlen probléma, a személy és a világ közötti konfliktus áll. Minden filmjében érzékelhető, micsoda jelentőséget tulajdonít annak a belső, belülről fakadó függetlenségnek, amely az egyént a külvilágtól elválasztja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy történeteinek kétpólusú szerkezete – két világ párhuzamos jelenléte – a világ és a személy közötti állandó konfliktus kerete. Ez a konfliktus minden filmjében új és új alakot ölt, a personának új és új dimenziókban kell kiküzdenie önnön érvényességét.

A világ duális szemlélete mélyen gyökerezik az ortodox keresztény gondolkodásban, de – ahogy Eliadénál láttuk – megtalálható mindenféle vallásos gondolkodásban is. Az a felfogás azonban, amely ezt a dualizmust egyén és világ konfliktusára fordítja le, modern gondolat, legalábbis a századfordulónál nem régebbi. Tarkovszkijnak az egyén és a világ konfliktusáról részben vallott, részben kikövetkeztethető nézetei párhuzamba állíthatók Nyikoláj Bergyájevnek, az orosz keresztény perszonalizmus egyik legjelesebb század elejei képviselőjének gondolataival. Szoros kapcsolat található Tarkovszkij karakter- és világábrázolása és Bergyájev emberfelfogása között. Ez a kapcsolat annál is érdekesebb, mivel Tarkovszkij Bergyájevet valójában egész a hetvenes évek végéig nem is olvasta. Ez mutatja a legjobban, hogy a közös problematika milyen mélyen gyökerezik az orosz gondolkodásban. Mielőtt tehát közelebbről szemügyre vennénk ezt a párhuzamot, szólnunk kell arról a sajátos individuum-felfogásról, amely oly jellemző az egész orosz gondolkodási tradícióra, és amelynek alapján a bergyájevi – és tarkovszkiji – gondolkodás is jobban megérthető.

A perszonalista felfogás – s így Bergyájev is – megkülönbözteti az emberben azt, ami a külső körülmények által meghatározott attól, ami mindentől független és tökéletesen egyedi. Ez utóbbit nevezi személynek vagy personának. Így ír: „A személy semmi másra nem hasonlít a világban, semmi mással nem lehet egybevetni és összehasonlítani. Amikor a személy belép a világba, az egyetlen és megismételhetetlen személy, akkor megszakad a világfolyamat, s kénytelen megváltoztatni a menetét, bár ezt kívülről nem lehet észrevenni. A személy (…) nem lehet a világ evolúciójának momentuma vagy eleme. (…) A személy áttörést, szakadást jelent ebben a világban. (…) A személy nem a társadalom része, mint ahogy a fajnak sem része. (…) A személy a természettől való függetlenség, a társadalomtól és az államtól való függetlenség… a személy belülről eredő determináció.”1 Bergyájev a személy e radikális különállásából fakadó misztérium miatt az embert tartja a legnagyobb rejtélynek a világban.

A személy nem társadalmi, politikai, történelmi vagy faji, hanem erkölcsi kategória. A személy az ember erkölcsi lénye, akinek normái azonban egyénen túliak. Nem születik meg automatikusan az egyénnel, nem kész adottság, hanem az ember feladata, ideálja. A személy olyan abszolút dimenzió az ember számára, amely kiemeli őt a hétköznapi anyagi összefüggésekből, és egy másik világgal hozza kapcsolatba. A személlyé válás az a folyamat, amelynek révén az ember – Bergyájev szerint – kapcsolatba kerül a transzcendens szférával. A személy „a transzcendens színe előtt áll, s amikor megvalósítja önmagát, transzcendál.”2 Ez az átlépés azonban nem valósítható meg egyedül. Az individuum személybe való átfordulása, azaz önmagán való túllépése csak más személyek közösségének irányába lehetséges. A személy minden külső determinációtól való függetlensége valójában éppen a transzcendens determinációt juttatja érvényre, ez pedig az etikai személyek spirituális közösségében valósul meg. „A személy feltételezi a magunkból a másik és a többiek felé való kilépést, nincs levegője, és fuldoklik, ha önmagába bezárva marad.”‘ Ennek a szellemi közösségnek a létrehozása azonban nem közösségi feladat – többek között itt áll élesen szemben a keresztény perszonalizmus a társadalmi forradalmak közösségi elképzeléseivel –, hanem mindenkinek az önmagával szembeni kötelessége: „A politikai és társadalmi forradalmak hazugsága az, hogy a rosszat kívül akarják megszüntetni, miközben belül tovább él. A forradalmárok és az ellenforradalmárok sosem azzal kezdik, hogy önmagukban irtják ki a rosszat…”4

Pages: 1 2 3 4